Elmesélek egy történetet, figyeljetek. Talán nem is csak egyet. Annyi gondolat, szöveg, történet nehezíti a lelkem, melyet szívesen kiírnék magamból. Nem tudom hogy kezdjek hozzá. Minden kezdet nehéz, aztán ha belejössz, alig tudod abbahagyni. Ismerős érzés, nem? 
Nem vagyok sem blogger, sem bloggerina, nem vagyok őstehetség, és nincs írói vénám, de ettől függetlenül lehetnek szép, egyszerű, tanulságos írásaim. Magamról nem szeretek rizsálni, és nem is vagyok jó benne, de ha már ide tévedtél, tudd meg, ki vagyok. Hogy ki vagyok? Ami azt illeti, igen. Eléggé kivagyok. 17 éves, gimnazista, tele hangulatingadozásokkal, merész tervekkel és reménytelenül szerelmes a plátói szerelmébe. Az élet az egyik pillanatban egy nutelláspalacsintásoreósvattacukroshabostorta, míg a következőben maga a szenvedés. 

  Home   x   Stories   x   Login   

Ettől jobb lesz? IGEN. Nem azt mondom, hogy minden hétvégén illuminált állapotba kell kerülni, de havonta egyszer belefér. Persze akkor sem szabad túlzásokba esni. Egyszer követtem el azt a hibát, de soha többé. Szörnyű érzés volt. Viszont, ha nem lenne alkohol, mennyi meg nem tett tett, és ki nem mondott szó, és le nem írt gondolat súlya ülne most a szívemen? Unalmas lenne nélküle az élet. Szeretek úgy nekiindulni az éjszakának, hogy még nem tudom hol alszom, nem tudom hol leszek. Minden, amitől a szüleink féltenek. Valójában nem is veszélyes. A kalandokat nem egyedül éli át az ember, a barátok vigyáznak egymásra. Néha elkap az a bizonyos "Semmi sem lehetetlen és enyém a világ" érzés. Ez a második legjobb érzés a világon. Azért csak második, mert az elsőt még tartogatom.